Emlékszel, egyszer azt mondtad, hogy miért nem adtam oda azokat a leveleket, amelyekben leírtam azt, ami bánt. A régmúltról beszélgettünk, és akkor került szóba.
Mindez nagyon régen történt: mikor elmentél, hazaindultál tőlem, és ott maradtam a kétségeimmel és a kérdéseimmel. Nem voltam annyira bátor, hogy meg merjem kérdezni, el merjem mondani, ezért még órákig írtam, aztán másnap este elővettem, elolvastam és eltéptem.
Most újra ezt érzem. Muszáj kiírni magamból azt, ami fáj. Nagyon örülnék, ha lehetőség lenne minderről beszélni, de félek, hogy erre nem kerül sor. Vagy pedig nem leszek képes elmondani.
Annyi mindent nem tudunk egymásról. Bár lehet, nagyképűségnek hangzik, ha azt mondom, hogy jobban ismerlek Téged, mint Te engem. Érzem a rezdüléseidet, és rögtön megérzem, ha valami nem stimmel veled, a lelkeddel, és nyilván így azt is érzem, hogy most köztünk is nagy baj van. Amit most érzek, az az, hogy eldöntötted, hogy vége. Talán könnyebb lenne, ha tudnám, hogy miért és mi történt. Mit tettem vagy nem tettem? Mi a baj velem? Mit nem csináltam jól? Vannak sejtéseim, de nem tudom.
Nagyon nehézen beszélek arról, hogy mi zajlik a lelkemben, sőt szerintem egyetlen érzésről sem beszéltem neked. Nehéz kimondani a szavakat, és féltem attól, hogy talán megijesztelek, ha érzelgősnek találsz.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: